Barát vagy ellenség? Ellenség képünk haszna.

Örök kérdés. Nemrégen elgondolkoztam, hogy ha van egy jó kis ellenségképem, akkor az jó-e valamire. Arra jutottam, hogy igen. Ha van ellenségképem, akkor az sok mindent leegyszerűsít. Van mihez képest berendezni az életet. Van mi, vagy ki ellen küzdeni. Van motiváció. Van mivel foglalkozni. Van amire lehet készülni. És a figyelmemet is jól leköti. Szóval csupa áldás :)

Tudom, hogy jobb körökben nem szoktak erről beszélni. De attól még létező jelenség. És jobb, ha körbejárom, mert akkor rájöhetek néhány lényeges dologra, ami velem történik. Meg mással is. 

Ahogy ezen töprengtem elérkeztem egy izgalmas kérdéshez: Fel tudom-e ismerni, ha van ellenségem? Vagy másképpen: Honnan tudom, hogy van ellenségem?

Talán a kedves olvasónak most az a képzete támad, hogy micsoda egy hülyeség ezen töprengeni? Lehet. De engedjük meg magunknak a gondolatkísérletet! Meggyőződésem, hogy sokszor nincs a helyén ez a kérdés. Nem mondjuk ki, hogy van nekünk ilyen. Vagy tagadjuk egyenesen. A legroszabb pedig az, hogy ha rossz ellenségképünk van. 

Tegyünk különbséget a között, hogy valami valóban az ellenségem, vagy csak annak látom. Vagyis arról van egy ellenség képem.

Ha megvan ez a különbség tétel, akkor máris érdekes megfigyeléseket tehetünk: Ha van ellenségem, de nincs róla információm, akkor azzal nem is tudok kezdeni semmit. Olyan, mintha nem is lenne ellenségem. Ha már elérkezik róla az információ hozzám, akkor azzal tudok mit kezdeni. De menjünk tovább: Mi van, ha csak az információ létezik? Vagyis az a valaki nem is az ellenségem, csak én gondolom ezt róla. A valós ellenség és az ellenség kép között, a viselkedésem szempontjából nincs különbség. Ellenséges vagyok mindkét esetben. Bennem ez a két dolog egy és ugyan az. De ha nem tudom az ellenségemről, hogy ellenségem, akkor fel sem tudok rá készülni, és nem viselkedem vele szemben ellenségesen. Az ellenséges viselkedés a valódi ellenségemmel kapcsolatban teljesen intelligens megoldás. Viszont a fel nem ismert ellenségemmel barátságosnak lenni, enyhén szólva sem kifizetődő.

Na és akkor mi van, ha fordítok a kérdésen, és ugyan így megvizsgálom ezt a barátaimmal kapcsolatban? Vannak olyan emberek, akikről nem tudom, hogy a barátaim, pedig azok. Vannak, akik a barátaim, és tudom, hogy azok. Végül vannak azok, akik nem a barátaim, de én annak vélem őket. Utóbbi két kategóriába tartozó emberekkel természetesen barátságosan viselkedem.

Az hogy kivel hogy viselkedünk azt megközelíthetjük kétféleképpen. Egyrészről választhatunk egy alap magatartási formát. Mondjuk azt, hogy barátságosan viselkedem mindenkivel. Másrészről pedig a viselkedésemet leírhatja a helyzet. Ha valaki valóban agresszív velem, akkor ez a viszony ellenséges viszony függetlenül az általam választott attitűdtől. Ha erről nem akarok tudomást venni, az meg az én bajom.

A valós bonyodalmak akkor kezdődnek, ha a valóság és a valóságról alkotott kép nem találkozik egymással. Valljuk be ilyen időnként mindenkivel megesik.

Rendszerezzük az eddigieket!

A zöld mezővel nincs sok dolgunk. A felismert ellenséggel ellenségesek vagyunk. Ez kellően intelligens megoldás. A felismert barátokkal kapcsolatban megint csak a barátságos viselkedés az, ami intelligensnek számít. (Mielőtt bárki belekötne abba, hogy az ellenséges viselkedés soha sem intelligens, megjegyzem, hogy az intelligens viselkedés számomra csak annyit jelent, hogy a helyzetnek megfelelő viselkedés. Egy ellenséges helyzetben a viszony meghatározó jellege az hogy ellenségek, ellenfelek, ellen érdekeltek vagyunk. Ezt a viszonyt persze meg lehet próbálni átalakítani egy semleges viszonnyá, vagy egy barátivá, de ez már a helyzet átalakításáról szól.)

A piros mezőben viszont gondok vannak. Amikor valakit barátnak tekintünk, de valójában az ellenségünk. Ekkor nyugodtan mondhatjuk, hogy áldozati szerepbe kerülünk, ugyanis nem a helyzetnek megfelelő a viszonyunk. Ilyen esetben egyszerűen ki vagyunk szolgáltatva a másik kénye kedve szerint.

Kisebb gond, ha a barátot nem ismerjük fel. Ha esetleg ellenségesen viselkedünk vele, mert ellenségnek véljük, akkor annak kevésbé rossz következményei vannak. Persze helyzete válogatja ezt is.

Eddig ez nagyon teoretikus fejtegetésre sikerült. De a valóságban sokszor találjuk szembe magunkat ilyen helyzetekkel. A családban, a munkahelyen, az utcán, a közéletben.

A valóság és a valóságról alkotott kép gyakran különbözik. Van, hogy mi magunk nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni a valóságot és ápoljuk az illúzióinkat. A rongy pasik mellett maradó nőktől sokszor hallom, hogy „de alapjában jó ember...” Ugyan ez fordítva is előfordul. Amikor egy pasi papucsférj lesz, vagy eltartja a csinibaba barátnőjét és a csaj alaposan rájár a pasi pénzére. Az ilyen kapcsolatokat érdekházasságoknak nevezzük, bár ezekben a kapcsolatokban csak az egyiknek az érdekeit lehet felismerni. A másik félnek pont hogy ellenérdeke a kapcsolat fennmaradása.

Aztán van olyan is, amikor az ellenségem direkt játssza el velem azt, hogy ő a barátom. Biztos mindenkinek volt ilyen munkahelyi tapasztalata. Ilyenkor azért jobb helyzetben vagyunk, mert ha kibújik a szög a zsákból, akkor hamarabb képesek vagyunk kapcsolni.

A helyzet még cifrább, ha az ellenségünk azt a képet adja a barátunkról nekünk, hogy a barátunk az ellenségünk. Közben azt is benyaljuk, hogy félre ismerjük az ellenségünket, mondván, vagy gondolván: Milyen rendes ember ez, hogy felhívta a figyelmünket arra, hogy ki is az ellenségünk.

Egyszer egy munkahelyi helyzetben átéltem már ilyet. Az illető nem akart dolgozni. Ezért mindenkit egymásnak ugrasztott kis intrikákkal. Az eredmény az lett, hogy majdnem szétesett a csapat. Aztán mire kibogoztuk, hogy mi a helyzet már eltelt egy jó idő, és komoly sérüléseket kapott a bizalmunk egymás iránt. Az illetőt kirúgtam, amikor ráeszméltem, hogy mit és miért csinált, de az elszenvedett belső károkat nem lehetett tökéletesen felszámolni már.

A szervezetek életében sokszor az is gondot okoz, ha a barátunkat ellenségnek látjuk. Ilyen helyzetek akkor jönnek létre, ha pl. eltérő habitusú emberek dolgoznak együtt. A képlethez még kell az is, hogy a szervezeti kultúra nem támogatja aktívan nyíltságot és a konfliktuskezelésre nincsenek rendszerek. Ebben az esetben szépen lassan mérgesedik el a helyzet. Pedig a célok közösek, és mindenki abban lenne valójában érdekelt, hogy kisimítsuk a feszültséget. Ebben az esetben is súlyos károkat szenved a szervezet. A két ember megromlott viszonya alaposan kihat mind a munkájukra, mind a szervezetben lévő hangulatra. Egy idő után egészen komolyan hátráltatja ez a viszony a munkavégzést és a szervezeti sikerek elérését. Az időt a lövészárkok mélyítésére fordítják az emberek. A többi munkatárs is bevonódik. Rosszabb esetben az egész szervezet rámehet egy ilyen félre értett helyzetre.

A fenti példákat szerintem bárki ki tudja egészíteni a saját tapasztalataival. Vannak példáink a családi életből is, de a munkahelyi, vagy társadalmi szintű kapcsolatainkban is felismerhetjük ezeket.

A megoldást többféle úton kereshetjük. Az önismereti munka mindig segít jobban tájékozódni a belső világunkban. Amennyivel tisztábban látjuk magunkat, annál tisztábban láthatjuk a környezetünkben lévőket is. Ha tisztába kerülünk a belső illúzióinkkal akkor felismerhetjük a környezetünkben is ezeket a mintázatokat.

Az önismeret működhet közösségi szinten is. A szervezeti kultúra területe ez. Egy olyan szervezetben, ahol a hierarchia csökken a dolgozókat arra ösztönzik, hogy ha nézeteltérésük van, akkor azt nyíltan kommunikálják, ha a problémákra, mint lehetőségekre tekintünk, és a szervezetben átlátható viszonyok uralkodnak, akkor egyre nehezebb lesz becsapni az embereket.

De ha ezekre nincs időnk vagy energiánk, akkor legalább azt tegyük meg, hogy időnként megvizsgáljuk a világot és megnézzük, hogy kik is a valódi ellenségeink, és kik a valódi barátaink! Jó lesz! :)